Varázshegy

(kb. 1260-1312, itáliai költő)

Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.

Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.

Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.

Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,

(13. századi galego-portugál trubadúr költő)

Apátné asszonyom, ha más
nem, ön minden jónak tudója,
s bölcs is, mint mondják (Isten óvja);
hallgasson meg, ki jó tanács
végett kegyed tán zaklatom:
most házasodtam, s nem tudom,
hogy mi fán terem a baszás.

Ugyanis fülembe jutott,
hogy a tökéletes baszásban
kegyednél, asszonyom, tudásban
s tapasztalatban nincs nagyobb,
s kérem: legyen a mesterem,
hisz én e téren, restellem,
de szinte zöldfülű vagyok.

S ha öntől leckét vehetek,
s egykor mester-baszó leendek
én is, meghálálom kegyednek,

Míg kocsmában jól idõzünk,
föld bajával nem törõdünk,
kockát, kártyát kevergetünk,
ugyan nekiveselkedünk.
Mit csináljunk a kocsmában?
pénz nyit pincét általában,
ez kérdésünk magva éppen,
hallgassátok, elbeszélem.

Ím, ez játszik, ím az iszik,
amaz erkölcstelenkedik.
Aki játékban idõzik,
annak olyik levetkõzik,
a másik jól felöltözik,
zsákja pénzzel töltekezik.
Senki sem fél itt haláltól,
Bacchust tétként vetni bátor,

azaz: borért melyik fizet?
Így iszik a diáksereg:
Egyszer dutyiban ülõkért,

Ó Fortuna.
mint a Luna
egyre-másra változol:
majd nagyobbodsz,
majd meg elfogysz;
hej, az élet ronda sor:
gabalyítja
s igazítja
játszva az ember fejét:
mind szegénység,
mind kevélység
olvad tõle, mint a jég.

Ó cudar sors,
esztelen gyors
szeszéllyel forgó kerék!
Rút állapot,
s látszatra jobb,
foszlik, mint a búborék.
Ködfátyolban
alattomban
környékeztél engem is;
tréfád által
csupasz háttal
nyögöm mostan vétkeid.

Jószerencse
kegyes kedve
engem immár cserbehagy,
nyom a bánat

Félre könyvek doktrinák
hív az édes dáridó!
kivirul az ifjuság,
szûzi csokrát szedni jó,
vénhez illik a komolyság,
neki már csak az való!
Ránk dohosul az idõ
könyvek börtönében
tréfa és csók, nóta, nõ
az igazi éden!

A tavasznak lába kél,
és a testet gond nyûvi,
küszöbünkön áll a tél,
életünket hergeli,
vérünk szárad, szívünk fárad,
fogy az öröm, elmarad,
öregedõ nyavalyáknak
pereputtya riogat.
Ránk dohosul az idõ
könyvek börtönében
tréfa és csók, nóta, nõ
az igazi éden!